Úgy tűnik föl, hogy a Természettudományi Múzeum versenyre kelt a Néprajzi Múzeummal. Ízig-vérig néprajzi fotókiállítást rendezett Brazília indiánjainak bemutatásával. Hálásak lehetünk, amiért egy hónapra ízelítőt ad a trópusok világából a budapesti őszben. Elfogadjuk tehát, hogy nincsenek magas falak az egyes tudományágak között. A természeti fotók csodálatos kiállításait követően miért ne következzék egy kiállítás a természeti népek életéből?

Lóránt Attila fotográfus a még fellelhető természeti népek életének, kultúrájának megörökítésére összpontosítja figyelmét/figyelmünket az utóbbi hat évben. Eleinte a Kelet-Afrikában élő nilo-hamita népek és a szuahéli partvidék lakosainak életét dokumentálta, majd Dél-Amerika következett. A National Geographic több mint 300 oldalas albumot jelentetett meg az Andokban és az Amazonas vidékén készített képeiből. Két fotóalbumát és számos kiállítás képeit ismerhette meg a világ. Budapesten a brazil nagykövetség is köszönetet érdemlő szerepet vállalt az ország őslakosainak megismertetésében.

A Xingu folyó felső szakaszán élő kamaiura indiánokról, a Mato Grosso állam nyugati részén lakó enawene nawe indiánokról és a Roraima államban szarvasmarhákat tartó matusi népről láthatunk művészi felvételeket.Gilberto Vergne Saboia, Brazíla rendkívüli és meghatalmazott magyarországi nagykövete nem szépítette a helyzetet: a becslések szerint 2–6 millió indián élt a 16. században a mai Brazilia területén mintegy 1400 nagyobb és számos kisebb törzsben. Az erőszakos területhódítás, az addig ismeretlen járványok és a hagyományos kultúra kíméletlen visszaszorítása miatt mára csupán 227 törzs maradt fenn.

A 20. században viszont sokan felismerték, hogy a természeti népek fennmaradása hozzájárul a természet értékeinek megőrzéséhez. Neves antropológusok és szociológusok léptek fel a kihalás és az asszimiláció ellen, a hagyományos indián kultúra továbbéléséért. Az ország területének tizedét kijelölték, hogy a megmaradt indián törzsek háborítatlan területe legyen. 1967-ben alapítványt hoztak létre az őslakosok érdekeinek képviseletére és védelmére. Megszervezték a védett területeken élő indiánok hagyományainak tudományos kutatását, a természet ismeretén alapuló ősi tudás megőrzését, továbbfejlesztését, terjesztését, s az indiánok képzését. Az 1968-i brazil alkotmány is megerősíti ezt, de még mindig sok ellentmondás, feszültség nehezíti a szép célok érvényesítését.

Lóránt Attila képeiről megismerhetjük a népviseletben lejtett ünnepi táncok és az "égig érő", hatalmas fűkunyhók egzotikumát, s az "orvosságos" emberek látványát. A filmekből talán ízelítőt kaphatunk a hagyományos gyógyászat értékeiből is. A képeken látjuk a zöld iskolai táblákra rajzolt hagyományos testfestés motívumait és a "civilizált" farmerek pusztításának nyomait a visszaadott indián területeken.

A képek rövid aláírásai sokat mondanak a plakáton felidézett nézőcsalogató képhez képest, de nem eleget. A falra kívánkozna több adat a nagykövet beszédéből, a filmekből és talán más forrásokból is, hogy megértsük a mai Brazilia ellentmondásait: például a törzsi hagyomány és a modern világ szemlélete, vagy a sokszínű – indián, portugál és afro-amerikai – kultúra faji, vallási, kulturális toleranciája, s a gyarmatosítóktól örökölt kíméletlen önérvényesítés között.

Szurkoljunk a törzsi hagyományokat ébresztgető indiánoknak. És nem csupán azért, hogy továbbra is kedvük szerint öltözzenek, hanem azért, hogy érintetlen maradjon környezetük. Itt, a világ túloldalán is éveket, sőt életet nyerünk, ha Dél-Amerikában lassul, majd megáll az esőerdők pusztítása. Egyelőre még az ellenkezője érvényesül.