Brazília déli részén az Atlanti-óceán partján húzódik az a természeti paradicsom amelyben olyan állat ritkaságok élnek, mint például a fekete és az arany oroszlánmajom, vagy a vörös bőgőmajom. A szóban forgó területet két nagyváros, Sao Paulo és Paranaguá határolja. 1999-ben a Világörökség részévé nyilvánították Esőerdők Sao Paulo és Paranaguá között, az Atlanti-óceán partján elnevezéssel.

Ezen a partszakaszon több védett terület is található. Vannak helyek, amelyeket teljesen elzártak a látogatók elől, ahová szabad a bejárás, ott is érdemes helyi vezetők szolgálatait igénybe venni, minthogy rengeteg mérgeskígyó él az erdőkben. A túravezető azért is hasznos lehet, mert segítségével olyan ritka állatfajok figyelhetők meg, mint például az arany oroszlánmajom, vagy a vörös bőgőmajom. Ha szerencséje van az odalátogatónak, akkor lélegzetelállítóan színpompás lepkékben gyönyörködhet. Sajnos ezeket a csodálatos élőlényeket egyre nagyobb számban preparálják ki a pénzes turisták számára. A rovarvilág egyébként olyan gazdag és változatos, hogy aki még nem látott ennyi bogarat egyszerre, az messziről azt hiheti láttukra, hogy sűrűn esik az eső.

Brazíliának erről a vidékéről az első leírás 1557-ből származik. Hans Staden német zsoldosvezér ekkor jelentette meg klasszikussá vált művét, amelynek Az újvilági vad, meztelen és kegyetlen emberevők vidékének igaz története címet adta. A német kalandor azzal a céllal jött ide, hogy megtisztítsa a még ellenálló őslakosoktól a környéket, akik nem voltak hajlandók rabszolgasorba állni. Staden fogságba esett és majdnem megették őt is, de szórakoztató stílusa miatt életben hagyták az indiánok. Ez volt az ő nagy szerencséje, minthogy később francia kalózok váltságdíj ellenében kiváltották. Ezután írta meg fent említett művét, amelyben arról is beszámol, hogy a tupinambu indiánok mennyire összhangban élnek a természettel.

Végül a függetlenségükhöz foggal-körömmel ragaszkodó indiánokat a portugál hódítók mind egy szálig kiirtották, ezért a XVI. századtól kezdve Afrikából hoztak ide rabszolgákat. Közülük az embertelen bánásmód miatt sokan megszöktek fogvatartóiktól, és a környéken bujkálva megerősített falvakat hoztak létre. Ezeket quilombóknak nevezik, néhány közülük a csodával határos módon napjainkig fennmaradt. A quilombók lakói különféle bantu nyelveket beszélnek, ma is ápolják ősi hagyományaikat és vallásukat.

A Világörökség ezen részének abban rejlik különleges jelentősége, hogy egyik utolsó maradványai az itteni erdők az atlanti-óceáni partvidéket egykor borító esőerdőknek. A területen 50 régészeti lelőhely is található. Növényvilágát a fafajokban gazdag esőerdők jellemzik, hektáronként átlag 450 különféle fa él itt. Az állatvilág nem kevésbé gazdag: 120 emlősfaj (jaguár, ocelot, amerikai oposszum, vidra); 20 denevérfaj; 350 madárfaj lakja a vidéket.

Rendkívül sajnálatos módon folyamtos veszély leselkedik az esőerdőkre és lakóira. Északról a területet Latin-Amerika legjobban iparosodott városa - Sao Paulo - határolja, ahol az elképesztő gazdagság mellett egyszerre van jelen a még elképesztőbb nyomor. A terjeszkedő iparterületek és a rohamosan növekvő nyomornegyedek - amelyeket Brazíliában favelláknak neveznek - mind több területet foglalnak el a természettől. A szegénység miatt a védett területeken is mindennapi gyakorlat az orvvadászat és az értékes fák kivágása.