Április 23. Kedd

Reggel szokás szerint jókor korán megreggeliztünk, a reggeli pazar volt, a kilátás gyönyörű. Tulajdonképpen utunk során ez volt az egyik hely, ahol igazán finom sütiket ettünk, Brazília nem az édességek hazája. Úgy ettem volna egy nagy fagylalt kelyhet, olyat amiben mindenféle fagyi van és gyümölcs darabok meg dió és mindenféle földi jó, tulajdonképpen egy komplett kaja és ilyen melegben jól esett volna mondjuk a hamburger helyett ebédre. Anniékat később kérdeztem, de még nem is hallottak ilyenről!

Szóval reggel 8-kor elmentünk - utolsó próbálkozásként - az Unidas rent A Car irodájába és végleg bebizonyosodott, hogy mi itt autót nem fogunk bérelni. Taxiba szálltunk és elvitettük magunkat az Ipanema Travelhez, hogy most mit tegyünk, de kiderült, hogy valami rioi ünnep van (máshol Brazíliában nem volt ünnep) és minden zárva van. A kedvünk nem volt túl jó, eddig végig azt reméltük, hogy csak sikerül valahogy megoldani a dolgot. Fogtuk magunkat és kimentünk a rodoviarira. A buszpályaudvar hatalmas, lepusztult, nyüzsgő épület volt, azt se tudtuk, hogy mit akarunk pontosan. Ouro Pretoba egyetlen busz indul, este 11-kor. Ebből nem kértünk, úgyhogy lelombozva indultunk vissza a szállodába. Helyi buszra szálltunk ami jó sokáig tekergett velünk rettenetesen lepukkant részeken át, érdekes volt. Kicsit előbb szálltunk le, mint kellett volna a szállodához, elbámészkodtunk egy élelmiszer boltban, vettünk némi ebédre valót és Guarana-t (üdítőt) aztán visszaslattyogtunk a szállodába. A délután a hogyan tovább tervezésével telt. Eredetileg szerdán már tovább akartunk állni Rioból, így maradnunk kellett még egy napot. A dengue járvány miatt igyekeztünk rioi tartózkodásunkat a lehető legrövidebbre fogni, de őszintén megvallva nem is nagyon tetszett a város.

Estefelé felkerekedtünk, hogy egy közeli étteremben megkóstoljuk a feijoadat, a rioiak nemzeti eledelét. Már akkor kinéztem magamnak az éttermet, amikor délben visszafelé mentünk a szállodába. Sétáltunk tehát a kivilágított Copacabanan, néztük az árusokat és az éttermeket vizslattuk, ahogy elmentünk mellettük, mind koszos és lerobbant volt, amikor gyönyörűen megbotlottam és pofára estem. A fényképezőgép a táskámban volt, nagy baja nem lett, de egy helyen a lencsét körülvevő műanyag perem letört. Ez sem emelte a hangulatomat, fájó lábbal sántikáltam el az étteremig. Leültünk a kinti részre és megrendeltük a feijoadat. Persze ez is egy koszos kis étterem volt, árusok hada támadt meg minket a pincér pedig megjelent egy hatalmas tálca előétellel, csupa fantáziátlan dolog mint natúr reszelt sárgarépa, olajbogyó, ecetes fürj tojás amiért aztán borsos árat számolnak fel. Egyrészt végigkóstoltuk már ezeket Fozban, másrész igen rossz hangulatban voltam, úgyhogy a pincérnek szegeztem a kérdést, hogy ez vajon a feijoda részét képezi és az árban benne van? Kénytelen volt megmondani, hogy nem, ezt külön számolják fel. Szépen visszaküldtem vele az előételt, hogy mi azt nem kértük. Olyan dühös voltam, hogy majd szét robbantam. De ez még nem volt nekik elég, próbálkoztak egy adag caipirinhaval is, amit persze nem úgy hoztak ki, ahogyan kell, nem volt jégkocka se citrom szelet és a pohár se a tipikus caipirinhas pohár volt hanem egy snassz üveg pohár, mint amiben régen a presszókban adták a kávét nálunk. Azt már csak azért sem ittuk meg.

Na, jött a nap fénypontja a feijoada a kötelező farofa-val és tepertővel. A barna cserépedény csurig volt a sötétbarna színű babfőzelékkel, amiből egy malac füle állt ki. Azért megpróbálkoztunk vele de a hús büdös volt és az étel ehetetlen. Ettünk némi rizst és tepertőt, fizettünk - egy árva fillér borravalót se adtunk. Akkor és ott azt hiszem a lelkem odaadtam volna egy tál paprikás csirkéért nokedlivel és kovi ubival….

Megpróbálkoztunk a sétálással de olyan mennyiségű árus rohant le minket, hogy visszamenekültünk a szállodába. A Copacabana reggel teljesen normális hely de ahogy besötétedik a tengerparti sétányon millió árus jelenik meg, felállítják a kis standjaikat vagy csak leterítenek egy rongyot a földre és arra rakják ki az árut - lehet ott minden bóvlit kapni. Nagyon erőszakosak. Beültünk a hotel bárjába, hallgattuk a jazzt, az ablak a Copacabanara nézett és szopogattuk a Caipirinhat, ami igazán kiváló ital.

Április 24 szerda

Terveink szerint az utolsó nap Rioban. Szokás szerint 6-kor megreggeliztünk, a brazilok korán kelnek és 6-kor már mindenhol lehetett reggelizni, talán a nagy meleg miatt van így és elindultunk a belvárosba, hogy repülőjegyet keressünk. Az útikönyvből kinéztem egy nagy utazási iroda címét és odavitettük magunkat taxival. Az iroda, amit kerestünk csődbement. Mit volt mit tenni, elindultunk az egyik fő utcán és bementünk az első travel agency-be, amit láttunk. Itt végre visszatért a szerencsénk pedig azt hittük, hogy örökre cserben hagyott minket és hihetetlenül olcsó áron kaptunk repülőjegyet a Rio - Salvador - Belo Horizonte - Sao Paolo útvonalra. Rio Salvador: 138 R, Salvador- Belo Horizonte: 133R és Belo Horizonte Sao Paulo: 107R. Szállást azonban nem tudtunk foglalni. Bementünk még néhány utazási irodába szállást keresni, de sehol sem tudtak segíteni, úgyhogy feladtuk. Végigsétáltunk az Avenida Rio Brancon míg ki nem értünk az Avenida Presidente Vargasra. Meleg, őrjöngő forgalom, embertömeg, a légkondikról az ember nyakába csöpögő víz …

Az Avenida Presidente Vargas hatalmas, széles út, átmentünk az árnyas oldalra, nagyon magas épületek szegélyezik. Betértünk egy arab étterembe, ahol nagyon megörültek annak, hogy magyarok vagyunk, bár szerintem fogalmuk sem volt róla, hogy az mit jelent. Finom lepénykéket ettünk. Lesétáltunk a Nossa senhora de Candelaria templomig, bementünk, megpihentünk egy kicsit. A hátsó bejáraton mentünk be és elöl jöttünk ki a Praca Pio X-re. Csináltunk néhány fényképet bár a fény borzasztó éles volt és befordultunk a Rua 1 de Marco-ra. Ez egy keskeny és árnyas utca de a hömpölygő forgalomtól - főleg buszok - és amiatt, hogy a járda nagyon keskeny szinte semmit se lehet látni, pedig szép régi házak vannak itt. Rengeteg busz közlekedik Rioban, mennek mint az őrült, a piros lámpánál se állnak meg. Megnéztük az Igreja Nossa senhora do Monte do Carmo templomot, a régi katedrálist, majd a mellette lévő Ordem Terceira de Nossa Senhora do Carmo templomot. Európai szemmel furcsák ezek a templomok, minden fából van és kicsik, általában egy hajós templomok. Tomboló barokk, festett, aranyozott fafaragványok, szobrok mindenhol. Átsétáltunk a Praca 115 de Novembron és messziről ugyan, de megnéztük az Arco do Teles-t. Iszonyatos volt a zaj, a szmog és a tömeg.

Délután a Jardim Botanico-ba mentünk el. Sétálgattunk a kissé lepusztult parkban, szép volt a pálmasor, a kutak és a bambuszerdő. Messziről látszott a Corcovado. Most bezzeg nem volt felhőben. Több hófehér, gyönyörű menyasszonyi ruhába öltözött lányt is láttunk, a kiket fényképeztek. Talán modellek voltak. Vacsorára betértünk a Bob''''''''s-ba, a brazil McDonaldsba. Hot dogot ettünk, kicsi volt és unalmas. Este Anni telefonált, az eredeti terv szerint már Ouro Pretoban kellett volna lennünk, ott kerestek minket de nem találtak és nem tudták mi történt. Gondolták megpróbálják, hátha még Rioban vagyunk.

Április 25, csütörtök

Jókor korán felkeltünk és 6-kor már az étterem előtt toporogtunk és vártuk, hogy kinyisson. A gép 8.30-kor indul Salvadorba. Rendeztük a számlát - persze itt is le akartak nyúlni egy kicsit, a portás elfelejtette a visszajárót visszaadni. Ez megint feldühített rendesen, úgyhogy elég morcos pofával hívtam fel a figyelmét arra a tényre, miszerint is elfelejtett visszaadni.

A riói repülőtér legnagyobb megdöbbenésünkre kihalt volt. Én azt vártam volna, hogy nyüzsgő élet fogad, de az amúgy elég nagy repülőtér kongott az ürességtől. Próbáltunk utazási irodát keresni, ahol foglalhatnánk szállást Salvadorba, de nem volt sehol. Végül letelt a várakozási idő és elindultunk. A gép leszállt Porto Seguroban így csak dél körül érkeztünk meg Salvadorba. A repülő téren kerestünk egy utazási irodát ahol persze nem tudtak angolul - miért is tudtak volna ugye Brazília egyik legtúristasújtottabb területén a repülőtéren lévő utazási irodában (3-an voltak ott, egy se bírt tudni angolul), azért megértettük egymást de igen hamar ki is fordultam onnan mert mindenáron tengerpartra akartak küldeni. Átmentünk a Bahiatoursa irodájába (az LP is ezt ajánlotta), itt tudtak angolul és azonnal sikerült szállást foglalni a Hotel Pelourinho-ban az óváros - s egyben a nyomornegyed - szívében. Ahogy kiléptünk az irodából, azonnal le is szólított egy taxis, úgyhogy rögtön meg volt a transzfer is. Nem kért sokat, igaz egy lerobbant kisbusszal volt légkondi nélkül. A repülőtér messze van a várostól. A táj egész más itt, mint az esőerdős részeken, amelyeket eddig láttunk. Kicsit sivatagos, sokkal szárazabb. Más volt a hangulat is. Szinte egész Salvador szegény de a házak színesek és a domboldalon egymáshoz préselődő házak hangulatos látványt nyújtanak. Pelourinho, az óváros, meredek dombtetőre épült és a történelmi rész szépen fel van újítva. Nagyon hangulatos.

A szálloda portája mindkét oldalon nyitott árkád volt. Drágábban akarták adni a szobát, de mondtuk, hogy a Bahiatoursanal nem ennyit mondtak úgyhogy maradt minden a régiben azzal a felkiáltással, hogy ''''''''a reptéri utazási irodában még nem tudtak az áremelésről''''''''. Na, nem is lett volna szabad többet fizetni. A szoba ugyan nagy volt és a fürdőszoba is de nagyon lerobbant hatást keltett. Volt benne egy franciaágy, az úgy ahogy elment, takarót nem adtak csak egy lepedőt, végül is olyan meleg volt, hogy nem hiányzott nagyon, egy iszonyú ósdi ruhásszekrény, amiről az ember azt várta volna, hogy mikor dől össze, egy repedezett tükör, egy rossz szék és egy vadonatúj hűtőszekrény. Volt viszont légkondi az ablakra szerelve, amit nem lehetett kinyitni. Nagy nehezen feltoltuk, de nem akart megállni, úgyhogy a caipirinha készítő fa alkalmatossággal támasztottuk ki. A fürdőszobán nem volt ablak csak üreges téglák. Az is tágas volt, egyik sarkában zuhanyfülke és mellette a WC. Namármost valamilyen rejtélyes oknál fogva a WC kagylót a zuhanyfülke falára merőlegesen állították be, ha az ember ráült, akkor a zuhanyfülke falát nézte, azaz ráült volna és nézte volna, mert nem volt elég hely a lábaknak. Csak 90 fokkal kellet volna elforgatni és akkor minden jó lett volna. Így se volt nagy a baj, keresztben kellett ráülni. Mindezért kárpótolt, hogy Jorge Amado ebben a házban élt egy darabig, itt kezdet írni első művét.

Lecuccoltunk és kaja után néztünk. Kifelé menet megérdeklődtük a portán, hogy mikor lesz Candomblé, mondták, hogy aznap este. Foglaltunk rá jegyet és felsétáltunk a 2 percnyire lévő Terreiro de Jesus térre és beültünk egy nagyon kellemes, kerthelységes vendéglőbe. Nagy volt a meleg, de fújdogált a szél, a tér gyönyörű volt, piros virágpompában állt ott egy hatalmas fa, lélegzetelállítóan szép volt. Az étterem sarkában mini zenekar, kellemes jazz. Külön alkalmazottat tartottak arra, hogy elhessegesse az árusokat. Grill csirkét rendeltem, valamiféle panírban sült csirkedarabokat hoztak ki, jó volt. Ebéd után kicsit ücsörögtünk, hallgattuk a zenét és élveztük a szellőt aztán elindultunk, hogy sétáljunk egyet a téren. Pénzt is kellett váltani és filmet is kellett venni a géphez, no meg valami kaját is szerettünk volna vásárolni. Alig tettünk meg néhány lépést, máris megtámadtak a kéregetők. Pontosabban jött egy fantasztikus bahiai öltözetben lévő asszony, hogy ugyan menjünk be az ékszerboltba, ahol dolgozik. Hamarosan futva érkezett még 2 hasonló öltözetű nő, mondták, hogy fényképezzük le őket nyugodtan. 10 reálba került ez a szórakozás, de a képek szuperek lettek. Alighogy leráztuk őket, mellénk szegődött egy másik nő ezekkel a Bonfim da Bahia szalagokkal, mondta, hogy nem kerül semmibe, ő nem kér pénzt, egyszerűen nem bírtuk lerázni, ahogy mentünk, kötözte a kezemre a szalagot amit nem kértem, aztán pedig csak jött tovább mellettünk, hogy adjunk neki un real, un real un real …. A végén nem bírtuk tovább, adtunk neki egy reált. A pénzváltás se volt különb. Igazi rosszarcú pasas, koszos kis üzlet, különböző helyekről szedte össze a pénzt, számolta és megint számolta, kevert jobbra, kevert balra, de csak nem tudott átverni. Minden jó hangulatunk elszállt, vettünk gyorsan néhány tekercs filmet, boltot, ahol vizet vagy valami kaját lehetett volna vásárolni nem találtunk, úgyhogy visszamentünk a szállodába. Turista alig volt itt is (egész Brazília pangott az ürességtől) és úgy vetődtek rá az emberre. Szóval visszamentünk a szállodába de előtte a házban lévő utazási irodában befizettünk másnapra egy egész napos városnézésre és a rákövetkező napra pedig egy egész napos kirándulásra a teknősökhöz.

A szobánk ablaka az alattunk lévő nyomornegyedre nézett, apró viskók, összetákolt kerítésszerűség, a villanyoszlopot megcsapolva életveszélyes módon bevezetett villany és ledöngölt vörös föld, amit rendszeresen sepregettek, nem volt eldobott szemét, a körülményekhez képest tisztaság és rend uralkodott.

Este 1/2 8-ra jöttek értünk, világos ruhákba öltöztünk, mert a Candomléra nem szabad sötét ruhában menni. Az utcán pezsgett a forgalom, hófehérbe öltözött bahiai asszonyok özönlötték el az utcát, fantasztikus látvány volt. A kisbusz jó sokára érkezett meg és még vagy egy óra azzal telt el, hogy szedtük fel a vendégeket a különböző szállodákból. Az egyik japán pasast még átöltözni is visszazavarták, mert sötét színű polo volt rajta. Nagy nehezen megérkeztünk a terreiro-hoz. Ez is a nyomornegyedben volt, szegényes házak között meredek lépcsőn kellett felkapaszkodni, a kis utcákban megrekedt a forróság. A terreiro (legalábbis amit láttunk belőle) egy nagy terem volt, a fal mellett székekkel, egyik oldalon a férfiak, másikon a nők (de nem jutott mindenkinek ülőhely), a falakon néhány színes, az isteneket ábrázoló festmény. A szertartás már elkezdődött, középen vagy 10-12 asszony fehér ruhában kört formált és körbe-körbe táncolt, közben énekeltek. Elméletileg transzba kellett volna esniük, ezt elősegítendő szivarra gyújtottak. Pokoli volt a hőség a zárt helységben, bár az ajtó nyitva volt a levegő nem mozgott. A füst, a meleg, az éles lámpavilágítás olyan valószerűtlenné tette az egészet. Egyik másik táncos elkezdett rángatózni, de elég egyértelmű volt, hogy műrángatózásról van szó, nem igazán értettük, hogy mi van. Majd egy pasas játszotta el a transzot, de hát az is röhejes volt vagy inkább szánalmas. Jó sokára szünetet tartottak (a a táncosok öltöztek át kicsit színesebb ruhába) és egy nagy tálból édeskés ízű kukoricalepényt kínáltak, nem volt rossz. Szünetben a parányi kertben megnéztük az oltárt, de sajnos nem értettünk az egészből semmit – volt ott néhány növény meg cserépedény. Még egy órahosszát ücsörögtünk és néztük a táncosokat, aztán nagy megkönnyebbülésünkre jelzett a programot szervező nő, hogy vége, indulunk vissza. Leballagtunk a lépcsőn, vissza a kisbuszhoz, a vityillókban mindenhol szólt a zene, táncoltak – buli volt. Még eltartott egy darabig, mire visszaértünk a szállóba, Pelurinho lámpafényben fürdött, az utcán még minding sokan voltak.

Április 26 péntek

Ez volt az egyetlen szálloda Brazíliában, ahol csak 7 órától lehetett reggelizni. A szobát a légkondi kellemesen lehűtötte, de a folyosón megrekedt a levegő, ablak se volt. Ahogy kiléptünk az ajtón ránk izzadt ing és gatya. A reggeli még nem votl kész persze, a tejes kancsóból alig folyta tej és a vaj avas volt, a gyümölcsök sem voltak igazán finomak, a sonkát sajtot pedig jó sokára hozták ki. (Igaz ekkorra már baromira untuk a kötelező sajtot és sonkát, de itt nem volt más ehető.)

Úgy volt, hogy reggel 9-re jön az idegenvezető, mi le is mentünk időben de a portásnak fogalma sem volt róla, hogy mi kértünk idegenvezetőt, megbeszéltük, hogy akkor majd délután és elindultunk sétálni. Baromi meleg volt. Felmentünk a Terreiro Do Jesus térre, kicsit szétnéztünk, de már félve, hogy mikor támadnak a kéregetők. Megnéztük kívülről a Szent Ferenc templomot, fantasztikusan szép volt. Próbáltunk volna valami kajás boltot keresni, ahol vizet lehet venni, de sehol sem volt. Végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szobába pihenni és erőinket gyűjtjük a legnagyobb melegben teendő városnézésre. Amikor visszaértünk, ott várt egy kis nő, Maria, az idegenvezető, aki elkeverte az időpontokat vagy valami ilyesmi és az is kiderült, hogy nem csoportos városnézés lesz, hanem csak az idegenvezető és mi ketten. Megbeszéltük és úgy döntöttünk, hogy akkor inkább most azonnal induljunk el, inkább, mint délután.

Először lesétáltunk a rabszolgák templomához, az Igreja NS do Rosario dos Pretos-t a Largo do Pelourinho-n. Azután felsétáltunk a Rua Alfredo do Brito-n, bekukkantottunk a tatarozás alatt álló orvosi egyetem épületébe, láttunk egy kakaócserjét, bementünk a Catedral Basilica-ba majd átsétáltunk az Igreja do Sao Francisco-ba, ebbe a fantasztikusan gazdag, arany templom néven is ismert barokk csodába, végül megnéztük az Igreja da Ordem Terceira de Sao Francisco templomot kívülről, mert itt a homlokzat az, ami gyönyörű. Közben persze bezavart minket csipke és festmény boltba, de hát nem akartunk vásárolni semmit, meg drága is volt. Mivel dolga volt az idegenvezetőnek, leültetett minket egy bárba, kértük, hogy hideg gyümölcslevet adjanak de jég nélkül, majd elment, hogy nemsokára jön. A gyümölcslé megérkezett de meleg volt és nagyon szar, otthagytuk a fenébe és átmentünk a szomszédos étterembe, ahol az előző napon ebédeltünk és ittunk egy hideg kólát. Most is kellemes élő zene szólt, fújt a szél és egyszerűen élveztük a salvadori hangulatot.

Egy kis idő múlva felbukkant Maria és folytattuk a városnézést. Elsétáltunk a Praca Tome de Souzara a Lacerda lifthez, ami a felső várost összeköti az alsó várossal. Éppen felújították, úgyhogy csak kívülről tudtuk megnézni és megnéztük a másik, üzemelő liftet, ami új ezért nem híres. Fentről megnéztük a Mercado Modelot, elvileg az is benne van a programban, de mi inkább azt kértük, hogy gyümölcs és zöldség piacra vigyen el minket. A városháza előtt nézegettük a panorámát, a panoráma gyönyörű volt, a városháza pedig egy szörnyű modern épület.

Megjött a kisbusz és elindultunk a városnézés második részére, az alsóvárosba. Lementünk a tengerpartra, hogy megnézzük a panorámát. Salvador de Bahia hatalmas város, több oldalról is megnéztük, elmentünk a Bonfin templomhoz is, de mivel zárva volt és árusok hada vette körül, inkább nem szálltunk ki, inkább egy partmenti erődnél álltunk meg sétálni. Végül elmentünk a piacra. A táskánkat az autóban kellett hagyni a biztonság kedvéért, az idegenvezető nagyon ideges volt.

A piacon rettenetes zsúfoltság, kosz és káoszuralkodott. Csirkék ketrecekben, a gyümölcsök, zöldségek összeeszkábált állványokon voltak kiállítva, a jaca átható szaga érződött mindenhol. Ezt a gyümölcsöt nem kóstoltuk, de mindenhol láttuk itt északon, árulták az út mellett is. Vettünk egy görögdinnyét és egy kis fürt almabanánt. Ezzel vége is votl a napnak. A piacon szívesen nézgelődtem volna még, de Maria annyira ideges volt, hogy inkább mentünk. Fáradtak voltunk, mire visszaértünk a szállodába. Nem is ebédeltünk, csal ittuk a hideg vizet és lefeküdtünk aludni. Estefelé taxival elmentünk abba az étterembe, amit a korút során néztünk ki magunknak a tóparton. Pizzát rendeltünk. A tóparton sokan voltak, szemmel láthatóan a salvadoriak oda járnak hűsölni, bár az étteremben szinte senki se volt rajtunk kívül.

A pizzát furcsán tálalták, adtak egy szeletet, majd amikor elfogyott, akkor jött a pincér és vágott még egy szeletet. Utcagyerekek jöttek pizzát kéregetni, de túl jól voltak öltözve ahhoz, hogy adjunk, nem igazán szegény gyerekek voltak, csak éppen kunyeráltak. Megpróbálkoztam az ananász desszerttel, persze, hogy konzerv ananász volt tejszínnel. Miért is gondoltam, hogy bár mázsaszámra árulják a friss ananászt mindenfelé, a reggelihez mindig adnak felszeletelt friss ananászt, legalább friss ananász salátát adnak vagy valami fantáziadúsabb édességet? Konzerv ananász szeletek voltak saját levükben.

Fújt a szél, kellemesen elücsörögtünk a nyitott teraszon. Taxival visszamentünk a szállodába. Kint buli volt, üvöltött a zene, az ablakból néztük, ahogy az alattunk lévő favelában szépítkeznek a lányok és zajlott az élet, de nem mentünk ki az utcára. Jobb a békesség.

Április 27. Szombat

Miután elfogyasztottuk a sajt, sonka és zsömle reggelit, összeszedtük magunkat és lementünk a portára, vártuk a buszt, ami időre meg is érkezett. A mai program a TAMAR (tartaruga marina) program volt és közben megálló Guarajuba-nál. Először persze órák teltek el avval, hogy összeszedtük a többi résztvevőt, ezen közben azért északi irányban haladtunk a tengerparton, el a millió ’praia’ mellett. Útközben megálltunk egy helyen pisilni, Lago do Abaté-nél, a hófehér, valóban fehér homok és a zöld növényzet érdekes kontrasztot alkotott. Dél körül értünk a stranddal kombinált teknős farmra, Praia do Forte-ra. A pálmafák közötti szűk kis sétányokon, amelyet mindenféle kis boltok szegélyeztek, fullasztó volt a hőség. A homokban gázolva jutottunk el a teknős farmra. Kicsi volt de nagyon érdekes. Igazi nagy teknőst csak egyet láttunk, a legnagyobb fajtából, ami ember nagyságú, pedig nem is volt. Kb. 1 óra hosszat nézelődtünk majd újra buszba szálltunk és elindultunk Salvador felé. Útközben megálltunk Guarajuba mellett ahol strandolni illetve ebédelni lehetett. Az étterem nagyon kellemes, árnyékos kerthelység volt, iszogattunk és hajtottuk el a Cocado-t kínáló gyerekeket. Megebédeltünk és nagyokat vigyorogtunk azon, hogy a köretet saláta bár szerűségből kellett venni és ott csak főtt rizs volt meg farofa és tepertő, saláta egy szál nem sok, annyi se. Édességnek nem volt nagy választék, guyava lekvárt kaptunk, hogy kóstoljuk meg, mert azt hoztak volna ki egy büdlivel édességnek. Ami azt illeti, nem voltunk elragadtatva.

Kb. 3-4 órát ücsörögtünk itt, a nap tűzött, iszonyú volt a hőség és csak a strandra mehettünk volna, oda meg nem volt kedvünk. A busszal sokáig tartott az út visszafele, mi voltunk az utolsók, akiket kietettek már jó koromsötét volt. Az esti program: mosás.

Április 28, vasárnap

Délelőtt sokáig aludtunk, aztán csomagoltunk. Délben kellett a szobát elhagyni és délre jött a taxis, aki kivitt a reptérre. A taxi ugyanaz volt, mint akivel érkeztünk. Hamar kiértünk a repülőtérre, sikerült a függőszéket, amit Fozban vettünk és aminek ekkorra már rendesen megrongálódott a borítója, a repülőtéren becsomagoltatni. Kellett pénzt váltanunk, de úgy gondoltuk, hogy majd váltunk Belo Horizontéban, ettünk egy hamburgert és vettünk Cocadot ajándékba.

Estefelé érkeztünk Belo Horizontéba, a reptéren az utazási pultnál találtunk szállást, de amikor pénzt próbáltunk váltani, hát nem sikerült. Kártyával se sikerült kivenni az automatából, rendesen meg voltunk lőve. Nem volt arra se elég reálunk, hogy a taxit kifizessük a szállodáig. Nem volt más választásunk, beültünk egybe, majd amint megérkeztünk, beszaladtam a szállodába és a portán váltani akartam, de nem jött össze. Gyorsan rákiabáltam a portásra, hogy 7 reálra van szükségem, annyi kellett ahhoz, hogy a taxit ki tudjuk fizetni. Szegény ijedtében azonnal adott. Mikor ezt rendeztük, kiderült, hogy nem olyan egyszerű pénzt váltani. Már fent voltunk a szobánkban, amikor jött, hogy sikerült lerendeznie a dolgot, odaadtuk neki a dollárt és kb. fél óra múlva jött is a pénzzel. Mire mindezen túl voltunk, elegünk volta a mai napból. Annival beszéltünk telefonon és elmondtuk, hogy mikor érkezünk Sao Pauloba.

Április 29, hétfő

Reggel szokás szerint korán keltünk, megreggeliztünk és a portást megkérdeztük, hogy van-e kirándulás Ouru Preto-ba. Bemutatta nekünk azt a taxist, aki mindig ott volt a szállodában és megbeszéltük, hogy másnap vele megyünk el oda. Ma Congonhas volt a program és még nem volt 1/8, amikor taxival kimentünk a buszpályaudvarra. Mint kiderült 8-kor indult a busz, megvettük a jegyet, egy üveg vizet és már indultunk is. A busz kicsit le volt robbanva és minden fánál megállt, emberek szálltak fel és le. Jó 2 órába telt, mire megérkeztünk Congonhasba. Minas Gerais is csupa hegy, a táj nagyon szép, bár más mint a mi szelíd lankáink. Vörös föld, meredek hegyek és meleg ... Idegen, egzotikus, gyönyörű. Itt kevesebb eső esik, mint a tengerparton, de a levegő nagyon párás.

Szóval megérkeztünk Congonhasba. A buszpályaudvar kulturált, vettünk vizet, meg akartuk venni a buszjegyet visszafelé is, de nem lehetett. Megvártuk a Basilica buszt, ami felvisz a Basilicához. A busz körbevitt a faluban, egyikre hegyre föl, a másikon le, csupa meredek domboldalra épült ez a település is. Szegénység, kosz. A bazilika háta mögött szálltunk le. A bazilika és az előtte lévő tér gyönyörűen rendben van tartva, lélegzetállító látvány. Egy életre beleszerettünk Alejadinhoba, nem hiába hívják a brazil Michelangelonak. A templomba nem lehetett bemenni, de a 12 apostol szobra kívül van, alaposan megnéztük őket. Páratlan látvány, az ember alig tud elszakadni. A faszobrokat sem láttuk, csak az utolsó vacsorát, mert ezek a téren elszórt kis házikókba vannak zárva. Az utolsó vacsorát is azért láttuk, mert ki volt törve az ablak. Fantasztikus élmény volt, ha becsukom a szemem most is látom magam előtt.

Beültünk a téren lévő étterembe és tutu a mineira-t ebédeltünk. Ez is fekete bab volt, rizs és zöldség, de legalább ehető volt. Utána visszasétáltunk a buszmegállóba és vártuk a buszt. 1 órakor indult egy busz vissza Belo Horizontéba, utána csak jóval később volt busz. Nagyon sokat vártunk. Amikor végre megjött és felszálltunk, idegesek voltunk, mert a kalauz végigkérdezett mindenkit, hogy hol akar kiszállni és a busz mindenfelé letért az útról. Végül mégis elértük a buszt és 1/23-ra visszaértünk Belo Horizontéba. Belo Horizonte nagyon csúnya város, alig van benne látnivaló. És itt láttuk a legrosszabb képű alakokat egész Brazíliában.

Kicsit pihentünk a szállodában, aztán elindultunk bankot keresni és pénzt váltani, meg venni valami ennivalót. A pénzváltás megint nem jött össze, a bankból is kizavartak, hogy ilyen későn már nem váltanak. Sétálgattunk, megnéztük a piacot és végül egy por chilo étteremben vettünk kaját, szendvicset és salátát – más már nem volt – visszamentünk a szállodába és ismét a portást kértük meg, hogy váltson pénzt.

Április 30, kedd

A mai program Ouro Preto volt. Szerencsés döntés volt, mert Ouro Preto meredekebb volt, mint eddig bármelyik brazil város, amit láttunk. Több, mint 1 óra volt kocsival, a már ismerős meredek hegyek között vitt az út. Alig volt forgalom. Megálltunk Ouro Preto fölött, egy templomnál, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. Ez a templom se volt nyitva persze. Csodaszép város. Egy ékszer a hegyek között. Megnéztük a templomokat, a főteret és az Alejadinho múzeumot. Attila még Chico Rey aranybányájába is bement, egy magánház udvarán volt a bejárat, én nem mertem bemenni. Csupa sár volt, amikor kijött.

Ittunk egy kólát egy kedves kis kávézóban és elindultunk visszafelé. Belo Horizontéban még megnéztük a Pampulha negyedben a Niemayer féle Szt. Ferenc templomot, érdekes volt, bár a modern művészet tőlem kicsit távol áll. A szálloda éttermében ettünk, Attila sajtos fettucinit és meg lasagnet. A pincér már második napja figyelgetett minket, nem sok külföldi fordulhat meg errefelé, végül megkérdezte, hogy amerikaiak vagyunk-e. Azzal nem tudott mit kezdeni, hogy magyarok vagyunk.

Május 1. szerda

Reggel a tegnapi taxisunkkal kivitettük magunkat a reptérre. A reptér iszonyú pici volt, de a TAM ingyen üdítőt és kekszet kínált. Dél körül értünk Sao Pauloba, ahol Anni és Attila már vártak a Congonhas repülőtéren. Elvittek minket az állatkertbe, de mivel ünnepnap volt (május 1) valami iszonyú tömeg volt az állatkertnél. Bementünk ugyan, de 5 percen belül feladtuk, semmit nem lehetett látni, esélytelen volt, hogy akár egy állathoz is közel lehessen férni, hömpölygött a tömeg.

Végül felhívtuk az Anniékat, akik megbeszélték egy taxissal, hogy hova vigyen minket, ahová értünk jönnek. Jellemző Sao Paulo méreteire, hogy a taxis többször hívta őket, hogy merre is kell menni mert nem ismerte az utat. Ildikóéknál ebédeltünk, túrós csuszát csinált a tiszteletünkre, nagyon finom volt. Attila közben keresett nekünk egy szállodát a közelben, ahová délután elmentünk, lepakoltunk. Nagyon szép szálloda volt, hatalmas szobával, gyönyörű fürdőszobával. Gyorsan lezuhanyoztunk azután elmentünk egy nagy plázába, Ildikó is csatlakozott hozzánk, nagyon szép volt, vízóra is volt benne és rengeteg virág. Itt láttunk végre igazi cukrászdákat, habos süti költeményeket, Ildikó szerint minden igazi cukrászda magyar kézben van. Megkóstoltuk a Pan do Minast, egy sajtos gombóc, nagyon finom, könnyű, omlós a tészta.

Május 2. csütörtök

Az utolsó napunk. Reggeli a szálloda éttermében, pazar volt a kínálat bár kicsit zavart a gyereksereg, valami iskolai csoport lakott a hotelban. Anniék jöttek értünk és elindultunk megnézni Sao Paulot. Reménytelen vállalkozás, órákig tart mire egyik helyről átér a másikra az ember. Én kinéztem néhány múzeumot, amit szerettem volna megnézni, el is mentünk, de már egyik se volt meg.

Azután Attila felvitt minket a Pico do Jarauga csúcsra, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt Sao Paulora. Rengeteget nevettünk útközben, mert Attila mindenképpen a majmokat akarta megmutatni ,amik itt élnek, de nem láttunk egyet se. Azután elmentünk megvenni az ajándékokat, gyümölcsöket, kávét, amit az utolsó pillanatra hagytunk. Egy hatalmas bevásárlóközpontba mentünk, ahol van egy bolt, ahol Unikumot, magyar bort is lehetett kapni. Megnéztünk egy kutyaeledel boltot is, ami mostanában nyílt, szép nagy volt de a választék nem volt az igazi.

Egy nagyon szép churrascheriában ebédeltünk, jól elment az idő és későn értünk vissza a szállodába. Összecsomagoltunk és pihentünk egy kicsit, este 7-re jöttek értünk az Anniék és kivittek a reptérre. Hát a Guarulhos nem egy kellemes repülőtér. Leültünk a bárba, a reálunkat nem tudtuk elkölteni, mert itt minden dollárt van. Este 11-kor indult a gép, szakadt az eső és hűvös volt – legalábbis a repülőtéren lévő tájékoztatás szerint. Megint jól ültünk, ketten egy négyüléses sorban.

Attila ekkor már nagyon rosszul volt, végigbóbiskolta az utat, én is aludtam egy kicsit, borzasztó volt, mint mindig. Amszterdamban nem kellett sokat várni a csatlakozásra, Attila pocsékul volt, még napokig lábadozott itthon.