Brazília

Végre elérkezett ez a nap is. Annyi izgalom, készülődés után, persze az utolsó percben derült ki, hogy Curitibában nem lesz szállásunk, fantasztikusan jó dolog ez az Internet, így sikerült elfogadható szállodát találni és még le is tudtam levelezni. Persze Anni is az utolsó pillanatban írta meg, hogy mit is vegyünk még a Zsoltinak, elmenni már nem volt időm, úgyhogy csütörtökön délután futár hozta meg a szerdán(!) megrendelt könyveket és videó játékokat. A csomagunk felét az ajándékba és megrendelésre vitt cuccok töltik ki. Kicsit izgulok a 2 kg mák miatt, biztos amit biztos - ledaráltattam. A zöldséges meg is kérdezte: ''''''''Mit tetszik csinálni ennyi mákkal?'''''''' Délelőtt 10.45-kor indult a gépünk Amszterdamba, nem a legolcsóbb jegy de nappal utazunk és ez fontos szempont volt. Hűvös az idő, szükség van a vastag dzsekire és pulcsira. A repülőn úgyis mindig fázom, ott meg késő este lesz, majd csak kibírjuk valahogy. Kényelmesen utazunk, hideg reggelit kapunk, sonkát, sajtot, majonézes salátát - a Malévnél mindig jó a kaja. 1 órakor szállunk le Amszterdamban, hatalmas és modern repülőtér, mozgójárda, na keressünk egy dohányzó sarkot. Ez nem bizonyul egyszerű feladatnak, de egy öreg bagós, mint Attila, nem adja fel könnyen. Épp csak elég időnk marad arra, hogy a gépet elérjük. Nem szeretek repülni. Főleg a fel- és a leszállásnál van bennem egy olyan furcsa érzés, ahogy öregszem egyre rosszabb. 11 óra 10 perc a repülési idő, vannak szerencsések, akik tudnak aludni, Attila is végigbóbiskolja az egészet csak etetéskor ébred fel. Bámulom a videót, nem is rossz film ez az Ocean''''''''s 11 és a Harry Potter-t is szívesen megnézem még egyszer. A gép félig van tele, kényelmes a helyünk, ketten ülünk egy középső négyes sorban, el tudunk terpeszkedni. Felszereltem magam az LP-vel és a régi jó Panoráma Brazília útikönyvvel, de nem tudok olvasni. Majszolom a sós mogyit és mire kiérünk az óceán fölé, elmúlik az idegességem is.Most 5 óra az időeltolódás, mert ők átálltak a téli időszámításra, mi pedig a nyárira Húsvétkor.

Jó fél órával korábban érkezünk, mint amit az Anniéknak írtam, helyi idő szerint este 1/2 9-kor száll le a gép Sao Pauloban a Guarulhos repülőtéren. Kicsit mást vártam. Óriási, lepusztult repülőtér, légkondi sehol (eszembe jut az orlandói reptér a fákkal és virágokkal, ami sokkal inkább emlékeztetett egy luxus szálloda halljára, mint repülőtérre). Ahogy kiléptünk a gépből megütött minket a párás meleg, a párától kicsit ragacsos, koszlott linóleummal burkolt végeláthatatlan folyósokon mentünk és mentünk, dőlt rólunk a víz, izzadtunk, büdösek voltunk és fáradtak. Nagy sokára elértük a bevándorlási részt, kordon, egyenként araszolt a sor előre. Nem voltak sokan a gépen, viszonylag hamar sorra kerültünk. A tisztviselő nézte, nézte az útlevelünket, Ungria? kérdezi. Nézi a listát, megint az útleveleket, minket, szemmel láthatóan meg van lőve. Aztán csak lepecsételi és mehetünk. A csomagunk nagyon sokára jött meg, szerencsére volt egy kis bankfiók ott és gyorsan átváltottam 1000 dollárt, kisebb fennakadást okozva ezzel. Nem volt ennyi reál a pénztárban. A fiatalember nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy akkor most bezár és hoz át pénzt a trezorból, 5 perc az egész. Megvárjuk-e? Mivel a csomagunk még sehol sem volt, mondtuk, hogy meg. Kérem szépen, még a pilótáknak se váltott, bezárta az orruk előtt az ablakot és elment pénzért. Tényleg meg volt 5 perc alatt. Kint ugyan jobban váltották volna, de mit tudom én, hogy mikor lesz lehetőségem pénzt váltani megint ha az Anniékkal leszünk. Izgulok is egy kicsit, hogy megismerjük-e egymást. Képet ugyan váltottunk de az mégiscsak más. Kár volt izgulni, ahogy kiléptünk, ott álltak, azonnal megismertük egymást. Jó érzés volt. Ennyit utaztunk és magyar szó várt minket, kicsit tört magyar ugyan, de magyar. Anniék jó messze parkoltak, meleg volt, a 2 Attila ment elől, mi az Annival lemaradva egy kicsit, mintha mindig ismertük volna egymást. A kocsiba nem volt egyszerű bepakolni, tele volt dobozokkal, ráadásul 3 ajtós volt, nagy nehezen betuszakoltuk magunkat, a fülünkön is dobozok, szatyrok, miegymás lógtak. A kocsiban nem volt légkondi, rajtunk a vastag pulcsik, percről percre büdösebbek lettünk.Kocsival tettünk egy kört Sao Pauloban - ''''''''szampaolo'''''''' ahogy ők mondják - végigmentünk a belvároson, nem sok mindent láttunk, első benyomásként nagy és büdös. Eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy maga a kocsi is büdös, olyan benzinszag volt benne, hogy el is hánytam volna magam, ha nincsen minden ablak lehúzva és nem árad befelé a valamivel kevésbé büdös levegő. Később elmagyarázták, hogy a benzinbe alkoholt kevernek, hogy gyorsabban fogyjon, ettől persze az autók teljesítménye is romlik. A motort ehhez igazítják, Brazíliának saját autóipara van, a Volkswagen, a Renault és (ha jól emlékszem) a Ford telepített ide autógyárakat, azt mondják, hogy azért nem is épült ki a vasúthálózat, mert ezek a cégek megakadályozták. Sao Pauoloban annyi az autó és olyan nagy a légszennyezettség, végeláthatatlanok a dugók, hogy a város (kérdés persze, hogy hívható-e városnak egy 18 millió embernek otthont és munkát adó szörnyeteg) olyan rendelkezést hozott, miszerint is a hét egyes napjain bizonyos betűvel kezdődő rendszámú autók nem közlekedhetnek, Mondjuk hétfőn az A-B-C-vel kezdődők nem mehetnek ki a forgalomba. Így próbálták korlátozni a forgalmat. Hogyan reagáltak erre a paulisták? Vettek még egy autót. Este 10 óra is elmúlt, mire Ildikóékhoz értünk. Ildikó az Attila testvére (az én férjem is és az Anni férje is az Attila névre hallgat, már ha hallgat), a férje japán és 2 elképesztően gyönyörű gyerekük van. Ildikóék egy előkelő negyedben élnek ahová sorompón át lehet bejutni, őrbódé, minden. Hatalmas tömeg fogad minket, Ildikó gyerekei, Tita és Ricardo és barátaik rendszerint náluk gyülekeznek az esti program előtt. Cindy, a családi spániel is elénk kocog, nyüszít a gyönyörűségtől, ha az ember a füle tövét vakarja. Idős már és borzasztó kövér, igazság szerint ennyire kövér kutyát még nem láttam, bár mondják, hogy az utóbbi időben sokat fogyott. Kínálnának vacsorával de mi csak egy zuhanyra és ágyra vágyunk, rövid beszélgetés után visszavonulunk. Nehezen megy az elalvás, a zsalukon alig jön valami levegő, meleg van, Ildikó és Anni pedig fennhangon olvassák az újságokat, amiket hoztunk. Gyakorolják a magyart. Beszélni jól tudnak, az olvasás és írás már nehezebb dió.

Április 13 - szombat

Reggel korán ébredtünk, rosszul aludtam, annyira levegőtlen volt a szoba. Furcsa, hogy ezen a klímán nem megszokott a légkondi a lakásokban. Talán nem is annyira a meleg, mint a páratartalom miatt kellene. Nappal kitárnak ajtót és ablakot, úgy próbálnak huzatot csinálni, de a levegő alig mozdult. A szobánk ablaka egy zárt belső udvarra nézett. Minden házhoz tartozik egy részben fedett, kövezett udvar, beépített grillezővel, szép faszekrénnyel a kellékek, tányérok, fűszerek számára, így szakadó esőben is tudnak husit sütögetni. A ház egyébként nagyon szép, minden szobához külön fürdőszoba tartozik, hatalmas ebédlő-nappali és belső udvar virágokkal. A homlokzat (elképesztő!) rózsaszín kristállyal van kirakva. Legnagyobb megdöbbenésünkre a kertkapu és a bejárati ajtó is tárva-nyitva, ''''''''itt nem veszélyes'''''''' mondják. Hm. Mi úgy tudtuk, hogy a közbiztonság errefelé nem túl jó. A későbbiekben is az az érzésünk, hogy Budapest veszélyesebb hely, mint Sao Paulo, ki hagyna a kocsi hátsó ülésén dobozt, szatyrot, sporttáskát stb. Budapesten? Anniék ezt gond nélkül megtették. 8-kor már mindenki az asztalnál ült, reggeliztünk. A brazil reggeli egyszerűen mennyei. Norberto (Ildikó férje, egyébként ő volt az egyetlen, akivel nem tudtunk beszélni, mert nem beszél se magyarul se angolul, mi pedig nem tudunk portugálul) mindenféle gyümölcsöt bevásárolt nekünk és korán reggel friss péksüteményt is hozott. Ezek a kis bucik nagyon finomak, mindenhol ilyet ettünk, nem is emlékszem, hogy a kenyérnek más formáját láttam volna. De térjünk vissza a gyümölcsökhöz. Papayát kóstoltunk már, nem volt különösebben nagy kaland. Persze akkor még nem tudtuk, hogy van egy kisebb fajtája is, kb. akkora, mint egy jó nagy birsalma és mamao-nak hívják és egyszerűen isteni, lédús és édes és az ember csak enné és enné … Brazíliában a reggeli mindig gyümölccsel kezdődik, ananász, görögdinnye, papaya (szerencsés esetben mamao) szeletek és banán persze, a brazilok esküsznek a banana prata-ra ( az ezüst banánra), de nekünk a banana mesa (almabanán) ízlett a legjobban, kicsi, tömzsi és olyan illatos, mint a zöldalma. (A papaya egyébként nagyon jó hatással van az emésztésre, megkönnyíti a dolgot de nem okoz hasmenést. Márpedig az utazást a székrekedés éppúgy meg tudja nehezíteni, mint a hasmenés.) A gyümölcsöket követi a sonkás, sajtos szendvics, gyümölcslé és az elmaradhatatlan kávé. Nagyon finomak a krémsajtok, a repülőn kivetített térképen annyit néztem Pocos das Caldas nevét, most visszaköszönt a krémsajtos üvegről (érdekes módon nem műanyag dobozokba csomagolják a pástétomokat és krémsajtokat, hanem üvegbe, mint a régi sima mustáros pohár volt nálunk) és van egy isteni sonkakrémük is, különösen az olajbogyós változata ízlett.Megreggeliztünk tehát, közben jót beszélgettünk, sokat nevettünk. Lehetett úgy 9 óra, amikor elindultunk a Butanta (Kígyó) Intézetbe. Szürke volt az ég, szemerkélt az eső és meleg volt. Sao Paulo kétségbeejtően és elképesztően nagy, olyan mint egy óriási útvesztő, csak tekereg és kanyarog az ember és a tősgyökeres paulisták sem ismerik ki magukat mindenhol. Tulajdonképpen kinőtte magát és emberi életre alkalmatlanná vált, ezért menekül mindenki onnan. Anni mesélte, hogy ők is azért költöztek el, mert volt, hogy egy egyébként 10 perces utat hazafelé az Attila 2 óra alatt tudott megtenni, olyan nagyok a közlekedési dugók. Már az is elképesztő, hogy a város közepén van a Congonhas repülőtér. Eredetileg ez volt a sao pauloi repülőtér, de a metropolisz túlnőtte és most elsősorban belföldi járatokat fogad. A fejünk fölött szálltak le a nagy gépek, nyomornegyedek váltakoztak iparnegyedekkel és rettenetes volt a szmog. Az Istituto Butanta az egyetemi város szélén egy nagyon szép park közepén terül el. Nemcsak kígyók vannak itt, hanem lovak, majmok, libák és egyéb szárnyasok, akiket a kísérletekhez használnak fel. Megnézni se nagyon lehet őket, sűrű fonott kerítések mögött tengetik az életüket. Az Intézethez tartozik egy Biológiai Múzeum (még angol nyelvű prospektus is van - nagy dolog, mint később rájövünk, a brazilok nem tudnak angolul, sehol semmi sincs kiírva angolul és prospektusok, a szokásos turista kiadványok sincsenek angolul), itt kezdtük a látogatást. Hihetetlen, hogy hány különböző kígyó van, a szivárvány minden színében tündökölnek. Sötét van bent csak a terráriumokban elhelyezett lámpák világítanak. Kígyók, mérgező pókok és egyéb mérgező állatok vannak itt - nemcsak Brazíliából, hanem a világ más tájairól is. Néztük a korall kígyókat, jararacakat, pitonokat, kobrákat, bambuszkígyókat és a sok egzotikus nevű állatot és Molnár Gábor jutott az eszembe meg a gyerekkorom, amikor faltam a zöld pokolról szóló könyveit és Brazília egy távoli meseországnak tűnt, ahová soha nem jutok el. Kipróbáltuk az új fényképezőgépet, egészen jól sikerültek a felvételek, csak néhol tükröződik az üveg. A Múzeum után a parkban sétálgattunk, az eső elállt közben, kisütött a nap és a gőzölgő melegben csodáltuk, hogy milyen vörös a föld, milyen hatalmas hangyák szaladgálnak és milyen gyönyörűek a virágzó fák. Leültük, ittunk egy hideg kólát és élveztük a nyugalmat. Egyre több látogató érkezett, úgyhogy elindultunk megnézni a Serpentáriumot. A Serpentárium egy hatalmas nagy ovális alakú medence, teteje nincsen. Néhány csenevész bokor és fa, kövek és fűcsomók borítják, több helyen csordogál mesterséges patakocska. Magas plexi mellvéd veszi körül, ami befelé hajlik, hogy a kígyók ne tudjanak kijönni, még ha kirándulni is szottyan kedvük. Mérgező és nem mérgező brazil kígyók laknak itt, természetes környezetükben, mit mondjak, nem egyszerű őket észrevenni. Láttunk levetett kígyóbőrt is. A Serpentárium mellett vannak még kisebb akváriumok skorpiókkal, pókokkal, békákkal. Lassan vissza kellett mennünk, Anniékkal a múzeum előtt volt a találkozó. Kicsit fáradtak voltunk és a meleg is nagyon ránktelepedett, meg már tömeg is volt. Egyik diákcsoport a másik után érkezett, a magasban madarak rikoltoztak, a fák szinte az égig értek. Nagyon élesek a fények, a fényképezésnél ez egy kis problémát is okozott az elején, szokni kellett hozzá. Sietnünk kellett, visszamentünk Ildikóékhoz, ahol finom ebéd várt minket, grillezett húsok és kolbászok, majonézes krumpli, saláták és friss maracuja lé. A maracuja (passion fruit) a világ legfinomabb gyümölcse - legalábbis szerintem. Két féle maracuja van, az egyik ehető, az a maracuja doce, kiskanállal eszik ki a kocsonyás burokban lévő magokat. Ennél sokkal finomabb a másik fajta, amiből a gyümölcslét csinálják. A gyümölcs belsejét kikanalazzák, vizet és cukrot tesznek hozzá, összeturmixolják, leszűrik és már kész is a világ legfinomabb itala. Intenzív az íze és az illata és a színe is gyönyörű. A brazilok elsősorban marhát és csirkét esznek, kevés a disznóhús. Másképpen bontják a marhát, mint mi, a hátszínen rajta hagynak egy ujjnyi vastag zsírréteget és ha jól értettük, nem veszik le a bélszínt a hátszínről, hanem együtt hagyják és ez a legdrágább húsfajta. Lassan összekészülődtünk, még aznap indultunk Curitibába (''''''''kuricsiba''''''''-nak ejtik) és az kb. 6 órás autóút. De nem volt könnyű elszabadulni. Norberto súlyos cukorbeteg, szigorú diétán van, ő maga nem ehet, hát úgy vigasztalódik, hogy mindenki másba tömi az ételt. Már indulásra készen álltunk a kapuban, de még mindig érkezett a villa hegyén egy-egy éppen elkészült hússzelettel, csak még azt kapjuk be, mert ennek más a pácolása, hatalmas szatyorba csomagolta nekünk a banánt, a papayát, a kívül haragoszöld, belül édes narancsot. Nem volt egyszerű, de végül sikerült elindulnunk. A tengerpart, pontosabban Santos felé kerültünk. Szombat délután lévén a csúcsforgalom már lement. A legtöbb sampaolóinak van lakása, nyaralója a tengerparton, a család a forró hónapokban általában ott van és sokan ingáznak. Az út mellett árusok kínálják hűtőládából a hideg üdítőket, vizet, a tengerpart felé közeledve pedig rákot, kagylót lehet vásárolni. Kéregető koldussal egyébként nem találkoztunk, mindenki el akar adni valamit, a leglehetetlenebb dolgokat kínálják az utak mellett is. A legmeghökkentőbb az volt, amikor szépen bekeretezett festményeket (a művészi színvonal megfelel a nálunk a nagy bevásárló központokban megtalálható festményboltokénak) árultak két földút amúgy teljesen elhagyatott kereszteződésénél Salvador környékén.Az út Santosnál éri el a tengerpartot, innen délnek fordultunk és egy kellemes tengerparti sétánynál megálltunk. A tengerpart homokos, a tenger türkiz és a hegyek felett esővel terhes sötét felhők. A tengerparti sétány fehér- fekete kövekből kirakva - ez a színkombináció több helyen visszaköszönt, Curitibában és Rióban a Copacabanán is - geometrikus minták diszitik és kétoldalt sudár pálmák szegélyezik. Egy pálmafaliget alatt kis büfé, többek között jégbehűtött kókuszdiót árulnak. Ezt meg kell kóstolni. A műanyag asztal és székek valamikor fehérek voltak, mára szürkésbarna koszréteg borítja őket, a büfé sem túl bizalomgerjesztő, fiatal kreol bőrű fiú hozza a maszatos étlapot és isteni áhítattal néz ránk, soha nem hallott, furcsa nyelvet beszélünk. Utunk során mindenhol ezzel találkozunk: kicsit koszos, kicsit lerobbant de az emberek elképesztően kedvesek, mindenki szolgálatkész és mosolygós. Hozza a fiú a hatalmas kókuszokat, mindenkinek egyet, benne szívószál. Huncut mosoly az Anniék szemében, tesztelnek minket, nagyot nevetnek, amikor látják a fintort az arcunkon az első korty után. ''''''''Nagyon egészséges'''''''', mondják. Nos, bennem tovább erősödött az a meggyőződés, hogy ami egészséges nem feltétlenül finom. Tény, bármerre jártunk is Brazíliában, a kókuszdió árusok ott voltak és a brazilok előszeretettel vették és itták. Még dobozos üdítőben is kapható, hoztunk is haza kóstolni. Olyan mint a birsalma, összehúzza az ember száját és szomjas lesz tőle. Ők váltig állítják, hogy a nagy melegben kiváló szomjoltó, amit el is hiszek, de nekem nem jött be.A kókuszdiós kitérő után folytattuk utunkat Curitiba felé, azaz folytattuk volna, de elromlott a kocsi lámpája, úgyhogy kerestünk egy autóvillamossági szervizt - egy lerobbant sufni volt, amúgy rengeteg ilyen van az utak mellett - ahol naturálisan rákötötték a lámpákat az akkumulátorra, ami azt jelentette, hogy minden megálláskor és elinduláskor a motortetőt fel kellett nyitni és ott ki vagy bekapcsolni a lámpát. A Sao Paulo-ból Curitibába vezető autópálya a tengerparttal párhuzamosan húzódó meglehetősen magas, esőerdőkkel borított hegylánc, a Serra do Mar, oldalában fekszik. A tengerről felszálló meleg levegő lecsapódik a hegyek felett, sokszor sűrű ködöt okoz, pontosabban a magasabb szakaszokon szinte állandóan felhőben van az út. A ködös szakaszokat napos részek váltották és ahogy átléptük Parana állam határát, egyre sűrűbben láttunk banánültetvényeket. Ez itt a banán földje. Ameddig a szem ellát hatalmas banánültetvények. A banán csak egyszer terem utána ki kell vágni és újra ültetni - így mesélték. Mindent csinálnak errefelé banánból, banáncukrot, banánlekvárt, cukros-fahéjas és sós banánchipset, banánpálinkát csak, hogy a legismertebbeket mondjam és persze eszik sütve köretként és frissen is, reggelire. Egy pihenőhelyen vettünk banánchipset és hideg vizet. Korán esteledett, 6 órakor egyik pillanatról a másikra koromsötét lett. Az eső is egyre jobban esett és még több, mint 100 kilométerre voltunk Curitibától, amikor tönkrement az ablaktörlő. Addigra úgy esett, mintha dézsából öntenék, egyszerűen ablaktörlő nélkül nem lehetett látni semmit. Egy útmenti banánárusnál megálltunk, ezek éjjel-nappal itt vannak, lámpát is szerelnek fel, szinte ott laknak. Egy ilyen lámpa fényénél néztük meg a motort, leégett az ablaktörlő motor. Araszolva jutottunk el a legközelebbi szervizig. Ez sem volt különb az előzőnél, olyan volt mint egy ütött-kopott gyártelep valamelyik épülete. Kijött egy pasas nézte a motort jobbról, nézte balról, tett egy bátortalan kísérletet arra, hogy kicsavarjon egy csavart, aztán feladta és eltünt az "üzletben". Nem sok reménnyel kecsegtetett a dolog. Mi izgultunk, mert a Curitiba - Paranagua közötti kisvasút, a Litorina csak szombaton és vasárnap közlekedik ezekben a hónapokban, amikor nincs sok turista és ha most elszalasztjuk, akkor nem tudjuk megnézni. Éppen elég rossz hír volt, hogy Vila Velha be volt zárva. Szóval ültünk a kocsiba és vártuk, hogy mi történik, amikor is az előbbi pasas megjelent a kezében egy tál sült hallal és lelkesen eszegetett, szemmel láthatóan lemondott arról, hogy a kocsit megjavítsa. Minket is kedvesen kínált, mintha azt mondta volna, ha már megszerelni nem tudjuk, legalább együnk valamit. Ellenállhatatlanul komikus volt a helyzet, még napok múlva is hangosan felnevettünk, ha eszünkbe jutott. Szerencsére előkeveredett egy kevésbé balf*sz emberke, sőt kifejezetten ügyes volt, leszerelte a tönkrement motort és az ''''''''üzletben'''''''' lévő óriási halom használt alkatrészből - írd és mond, ömlesztve voltak egy közel embermagasságú kupacban - előkeresett valami hasonlót, megreszelgette és már készen is volt. A nap további része eseménytelen volt, este 11-re érkeztünk meg a szállodába. Hatalmas hodály volt a szobánk, de volt benne hűtőszekrény és fürdőszoba. Beájultunk az ágyba és a Tiradentes térről beszűrődő éktelen ricsaj ellenére álomba zuhantunk.

Április 14 vasárnap

Korán ébredtünk, reggel 7-kor már reggeliztünk. A Hotel Golden reggelizője a szálloda 1. emeletén van és Curitiba főterére, a Praca Tiradentes-re néz, a fala gyakorlatilag tiszta üveg. A reggeli bőséges, mint mindig: ehhez a gyümölcskavalkádhoz nagyon hozzá tudnék szokni. Az ég kicsit borús, kellemes az idő. 8-ra jött értünk a busz és vitt ki a pályaudvarra, ahonnan a Litorina nevű kisvonat indul. A pályaudvaron kisebb kavarodás, végül előkerül egy hostess, matricát nyom a ruhánkra és beterel minket a VIP váróba. Nem ám semmi. A VIP váró az amúgy igen kis pályaudvartól (kb., mint a szolnoki) üvegfallal van elkerítve és van benne egy nagy üveg víz is műanyag poharakkal. Attól VIP, hogy ott van légkondi, nyomják, mint állat, sarkvidéki a levegő, nem lehet megmaradni, megpróbálok kisomfordálni és a kinti részen nézelődni, de nem hagyják, jön a kis hölgy és visszaterel. Illedelmesen üldögélünk a többi utassal együtt (alig néhányan vagyunk) aztán egyszer csak kiterelnek minket és egy pasas hangosbemondóval a kezében valami előadást rögtönöz, kicsit tudok ugyan portugálul, de hála a recsegő tölcsérnek, amibe beszél, egy szót sem tudok kivenni. Nagy lelkesedéssel üvöltözik és félreérthetetlen kézmozdulatokkal hozza a tudomásunkra, hogy itt az idő képeslapot, baseball sapkát, kulcstartót és hasonló hasznos souvenirokat vásárolni - ki mástól, mint tőle magától. Kiválasztunk néhány képeslapot és egy leporelló-szerűen összehajtogatható ismertetőt a Litorina útvonaláról. Mondjuk, neki, hogy inglisül kellene, no problem feleli és a kezünkbe nyom egy ilyen füzetkét (csak portugálul van) és hozzá egy papírlapon az angol fordítást. Jót mosolygunk magunkban, még nem tudjuk, hogy Brazíliában nincsenek angol nyelvű prospektusok, útmutatók, stb. Viszont kapunk ajándékot is, 3 darab kifakult, özönvíz előtti képeslapot.

9 órakor indul a kirándulás, felszállunk a Litorina-ra, ami egyetlen kocsiból áll, a mozdony az elejében, van rajta WC is. Az idegenvezető egy kedves mosolyú fiatalember, portugálul, olaszul és angolul adja elő a mondanivalóját, mivel útitársaink brazilok és olaszok. Mindenkihez egyenként odamegy, mi is váltunk pár szót vele. Még azt is tudja, hogy Budapest Európában van, ''''''''Far away'''''''' mondja, mi lelkesen bólogatunk. Elindulunk. Ezt a sínpárt 1885-ben adták át, ez volt az egyetlen útvonal, ami Curitibát összekötötte a tengerrel, Paranagua városával. A vonat nyomvonala a régi indiánösvény mentén épült, ami csak gyalogosan - még öszvérrel is alig - volt járható. Építése nagy áldozatokat követelt, rengetegen meghaltak maláriában és különböző betegségekben. Curitiba magasan, 899 m magasan fekszik és a vonat 110 km távolságot tesz meg kb. 3 óra alatt. Előbb fölmászik 1.010 m magasságba (Roca Nova), onnan folyamatosan ereszkedik lefelé. Lassan döcögve magunk mögött hagyjuk Curitiba külvárosát, az idegenvezető folyamatosan beszél, mutogatja a bevásárlóközpontokat, a rendező pályaudvart, női börtön épületét, nagyon lelkes és jókat nevet a saját viccein. Mi is vihorászunk, mert portugálul beszél 5 percig, olaszul vagy 1 percig, angolul pedig kb. 1 mondatot mond minden látnivalóról, de valahogy mindig pont akkor dudál a masiniszta, úgyhogy azt az 1 beteg mondatot sem értjük. Aztán ahogy behatolunk a trópusi esőerdőbe, lassan elhal a nevetés, a látvány lélegzetelállító, pedig nincs szerencsénk nagyon ködös-felhős az idő. A erdő alját mint összefüggő virágszőnyeg borítja a pistike és más virágok, egyes helyeken hortenzia mezők, egészen mélykékek, kár, hogy éppen elnyíltak már de még látni milyen pompás lehetett. Viaduktokon, alagutakon, hidakon megyünk át, a fák közötti hasadékokon vízesésekre, szakadékokra nyílik kilátás. A Capella Nossa Senhora Do Cadeado-nál megállunk néhány percre, ez egy picike kápolna, amit a vasút 80. Évfordulójára emeltek. Vastag moha borítja a kövezetet, itt is virágok mindenhol a hatalmas nedvességtől csöpögő fák tövében - varázslatos. Amerre a szem ellát meredek hegyoldalak és a tömött, áthatolhatatlan erdő, madarak rikoltoznak. Visszaszállunk, tízórait szolgálnak fel, szendvics, banános-fahéjas süti, üdítő, az olaszokat innentől kezdve más nem érdekli, üvöltve tárgyalják, hogy ki hol mikor és mit evett. 11 után érkezünk Morretesbe, mi itt kiszállunk és átülünk egy kisbuszba, az idegenvezető is velünk tart és először elmegyünk Antonina-ba. Antonina egy csendes, régi városka, nagyon szép temploma van. Itt látunk először amúgy dél-amerikai módra felöltöztetett, parókás szenteket. Muris. Lesétálunk az óceánhoz, fantasztikus kilátás nyílik a Baia de Paranagua-ra. Mindenhol látszik, hogy valamikor jobb időket élt meg ez a városka. Innen visszamegyünk Morretes-be ahol megebédelünk. Morretes egy barokk kis város, nagyon szépen felújított hangulatos utcákkal, igazi gyarmati hangulattal. Az étteremben először valami banánpálinka és likőr keverékét kóstoljuk meg, hatalmas üvegben banán darabok úsznak alkoholban (mint, amit nálunk is csinálnak, hogy mindenféle gyümölcsöt beledobálnak az 5 literes üvegbe és rá megy a pálinka), finom. Ebédre a jellegzetes helyi étel, barreado (ejtsd: baheado) van. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy sűrű szaftban főtt marhahús (kicsit olyan, mint egy ízetlen marhapörkölt), amit légmentesen lezárt fedeles cserépedényben főznek 24 órán át, légmentessé úgy teszik, hogy a cserépedény tetejét körbeveszik maniókalisztből készült tésztával. Hozták hozzá a maniókalisztet is külön tálba és mindenféle főtt zöldséget. Brazil asztaltársaink, látva, hogy szerencsétlenkedünk, mutatták, hogy előbb maniókalisztet tesz az ember a tányérba, aztán szed rá a perkeltből, annyit, amennyit gondol és alaposan összekeveri.

Elképesztően laktató étel, igazi rabszolgakaja.Ebéd után körbesétáltunk Morretesben, fél óra alatt bejárható, leültünk egy bárba meginni egy kávét és hallgattuk a térzenét.Visszafelé az Estrada Da Graziosa-n mentünk, minta neve is mutatja ez egy rendkívül szép útszakasz, vadregényes tájon vezet keresztül, az út egyik oldalán zúgókkal tűzdelt patakocska. A másikon virágszőnyeg. Ilyen lehet a paradicsom. Egy-két helyen megállunk fotózni, manióka chipset veszünk és banán pálinkát, útitársaink kukoricalevélbe csomagolt édes puliszkát esznek, kínálnak, mi itt legalább olyan egzotikusnak számítunk, mint ők nekünk. 4 óra körül értünk vissza a szállodába és ledőltünk egy kicsit. Anniék este 8-ra jöttek értünk, végre átadhatjuk nekik a szajrét, amit Budapestről hoztunk. Szagolják a piros paprikát, csukott szemmel ízlelgetik az illatát, örülnek a máknak is, tavaly fogyott el az utolsó adag, de nem baj, most már biztos, hogy idén Karácsonykor is lesz beigli. Körbevisznek minket az esti Curitibán, kivilágított parkok, vízesés, a Wire Opera House, egyáltalán jellemző Curitibára a fémszerkezet és üveg kombibnációja. Mondják, hogy ez Brazília egyik leggazdagabb városa. A Santa Felicidade negyedbe (olasz negyed) megyünk vacsorázni egy pizzeriába. Igazi brazil pizzeria ez, az annyit eszel, amennyi beléd fér típusból. A brazilok szeretnek enni és nem is mondhatni, hogy túlságosan soványak lennének. Nem sok anorexiás típusú nőt látni errefelé. Pazarlóan bánnak az étellel. A pizzeriában egy fix összeg befizetése mellett leülsz, kapsz egy tányért és aztán jönnek a pincérek. Hatalmas, kb. 1/2 méter átmérőjű pizzákat hoznak, megmutatják, ha kérsz, vágnak egy szeletet, ha nem mennek tovább. Legalább 50-60 féle pizza van, nem klasszikus paradicsomszószos pizzák, hanem a pizza alapra rárámolnak, mindent, ami eszükbe jut és a feltét kb. ujjnyi vastagon van rajta. Az asztal közepén van egy szemetes tányér, ami nem ízlik, kidobhatod, a szélét is kidobják, ahová nem jutott feltét. Vegyesen jönnek a sós és édes pizzák, van itt csokis-kókuszos, banános pizza is. Maracuja lét rendelünk de itt tejjel csinálják, mint a turmixot.Amikor már nem bírunk többet enni elindulunk capibarákat nézni. Curitibában nagyon sok park van, mindegyikben van tó is. Az egyik tó közepén nagy sziget, itt laknak a capibarák, Napközben nem lehet őket látni, visszavonulnak a szigetre, de éjjel kijönnek a partra. Szerencsénk volt, egy kisebb csorda legelészett a sétány mellett. Nem túl ijedősek, hagyták hogy kb. 4-5 méterre megközelítsük őket. Attila még közelebb ment, erre jól megröfögték. Dőltünk a nevetéstől. A képek is egész jól sikerültek.

Április 15, hétfő

Reggeli után összecsomagoltunk, Anni és Attila 9 körül jöttek értünk és elmentünk hozzájuk a bőröndöket lerakni. Nagyon zavarta őket, hogy szállodába kellett mennünk, de ők pont költözködtek, még nem is cuccoltak át teljesen, minden a feje tetején állt, nem akartunk még mi is a nyakukra menni. De Mirával mindenképpen találkozni akartunk, ő volt a legfőbb látványosság, amit meg akartunk nézni. Mira egy pireneusi hegyikutya kislány, az én Mafi kutyám féltestvére, ugyanabból a szolnoki kennelből származnak és Mira 3 hónaposan, teljesen egyedül röpült át a fél világon. Tulajdonképpen rokonlátogatóba jöttünk Brazíliába. Fényképet már sokat láttunk róla, de a valóság mégis más.Anniéknak 6 kutyájuk van (most már 7, amióta augusztusban a Tamás kivitte a kis fehér pumit, Szaffi lett a neve), 4 kuvasz, 1 magyar vizsla, 1 pumi és Mira, az egyetlen törzskönyvezett, fajtatiszta pireneusi Brazíliában - legalábbis a brazil kutyaklub nyilvántartása szerint. Természetesen a kutyáknak is vittünk ajándékot, Brazíliában nem nagyon lehet kapni finomságokat. Száraz tápból és konzervekből nagy a választék, de egyébként még csak Shmackos sincsen. Mi nem is tudtunk ajándékot hozni a kutyáknak és Pöcsikének (a cicánknak), pedig akárhol járunk, mindig hozunk valamit nekik is. A délelőttöt kutyázással töltöttük.Elmúlt dél, amikor elindultunk Ilha do Melre, de előtte megálltunk egy churrasceriában ebédelni. A churrasceriák olyan éttermek, ahol grillezett húsokat szolgálnak fel. Van egy hatalmas saláta és köret bár, ahol mindenféle saláta, öntet, mártás, sült krumpli, kenyér stb. van, ahonnan mindenki olyan köretet választ és annyiszor, ahányszor jólesik. (És van egy édességes rész is, szintén büfé jelleggel, ha még bírja valaki.) Aztán leülsz az asztalhoz és jönnek a húsok. A pincérek hatalmas nyársakra tűzött húsokkal járnak körbe, mindegyiknél más fajta hús van, csirke, fácán, sertés, bárány (Anniék szerint a brazilok alig esznek bárányt, nem ismerik és nem is tudják elkészíteni - ez igaz lehet, mert egyedül a bárány hús volt ehetetlenül rágós) és persze a marha legkülönbözőbb részei és van grillezett sajt is. A brazil marha más, mint ami nálunk vagy Európában vagy Észak-Amerikában van, a zebuval áll rokonságban és a nyakánál van egy nagy púp. Ez a legfinomabb ínyencfalat - cupim a neve. A már ismert módszerrel ott van a szemetes tányér az asztal közepén, ami nem ízlik, egyszerűen kidobod. Nekem ez nagyon furcsa, engem még úgy neveltek, hogy a száraz kenyérből zsemlemorzsát csinál az ember, semmit nem dobunk ki és Attila is úgy nőtt fel, hogy a nagymama fakanállal állt a feje fölött, hogy a mócsingot is le kell nyelni, az is étel. Zsolti, Anniék 6 éves kisfia is velünk volt. Brazíliában nem láttunk rosszul viselkedő gyereket és hosszú évek óta a Zsolti volt az első kisgyerek a praxisunkban, aki ismerte a ''''''''nem'''''''' szót és hallgatott is rá. Ha rászóltak, hogy nem szabad, nem hisztizett, nem verte magát a földhöz, szépen abbahagyta és nem volt sértődés. Az is igaz, hogy értelmetlenül nem macerálták. A brazilok nagyon gyerekcentrikusak, minden étterem mellett van például védett, elkerített játszótér, ahonnan a gyerekek nem tudnak a kocsik közé kiszaladni és ha már unják a felnőtteket, el tudnak menni játszani.Ebéd után végre elindultunk Ilha do Melre, ismét végigmentünk az Estrada da Graziosán, most ragyogóan sütött a nap és dög meleg volt. Megálltunk egy kis pihenőhelynél, egy hatalmas virágzó bokornál rengeteg kolibrit láttunk és szembe találtuk magunkat egy óriási madárpókkal is, ''''''''kerti póknak'''''''' hívják. Ha valaki új házba költözik, vagy hosszabb szabadság után megy haza, az első dolga az, hogy végigvizslat a lakáson, kerten mert ezek a pókok szeretnek beköltözni az emberek által lakott helyekre. Délután 4 óra körül értünk a kikötőbe, a kocsit leparkoltuk - autók nem mehetnek a szigetre, csak gyalogos közlekedés van, természetvédelmi terület és a környezetvédelmi hatóságok úgy szeretnék megőrizni, amilyen. A szigeten van egy erőd, amelyet 1767-ben építettek. Fa bungalókban lehet megszállni, a víz és áram szolgáltatás korlátozott és mindenhol fantasztikus fehér homok. A hajón alig volt rajtunk kívül utas, bár inkább lélekvesztőnek hívnám, nem hajónak. A tulaj és segédje a megszokott gumi strandpapucsban - mindenkin ez a papucs van, amin a lábujjak között van egy pánt, nem tudom, hogy nem bántja a lábukat. Szokás kérdése. Az út kb. 1 óra, a kikötő egy fából ácsolt móló és aztán homokos ösvények a papaya fák és a virágzó bokrok között. Kibéreltünk egy bungalót, letettük a cuccot és elindultunk sétálni. Alig értünk ki a partra, ránkesteledett, egyik pillanatról a másikra sötét lett és felragyogtak a csillagok. Rengeteg csillag volt, csodálkoztunk, hogy éppen hogy sötét lett és már több csillag van az égen, mint nálunk, de minél később lett, annál több csillag látszott, döbbenetesen gyönyörű látvány és aztán megtaláltuk a Dél Keresztjét az égen - soha nem fogom elfelejteni, életem egyik legnagyobb élménye. A szigeten nincs közvilágítás, elemlámpával világítottuk magunk előtt az utat a vaksötétben a tengerparton. A lámpa fényében apró rákok szaladgáltak a fövenyen, menekültek a fény elől. Egy kutyus csatlakozott hozzánk, jó pár kutya volt a szigeten. Először azt hittük, hogy a társaságunkat kedveli és csak játékból szaladgál a kis rákok után. Annyira gyors volt, hogy alig vettük észre, hogy vadászik pontosabban rákászik. Bekapta a rákot, kettéroppantotta és villámgyorsan kiköpte, várt egy picit majd egyetlen mozdulattal kiharapta a húsát. Egyes helyeken, ahol nem látszott semmi, megállt, az orrát a homokba nyomta, majd elkezdett kaparni és kapart, amíg el nem érte a rákot. Rengeteg esze volt neki. A szigetnek azon a részén, ahol voltunk egyetlen étterem üzemelt, a változatosság kedvéért pizzát ettünk és caipirinhat ittunk hozzá, hajnalig beszélgettünk, az óceán morajlott, langyos szellő fújdogált, egyszóval minden tökéletes volt.

Ági